Hát igen ez az első kaland, War89 és Oidipus Prime elbeszélésében, az eredeti msn-en született, kiegészítve az előttünk leírtakat, hasból. Enjoy!
O: Ez a mese réges-rég kezdődött, a világ hajnalán, amikor még rabszolgák húzta evezők csapkodták Atlantisz öbleinek kékes derengésű vizét. Hatalmas karavánok szelték át a nagy sivatagokat, dacolva ezernyi veszéllyel a távoli keleti földekre és vissza, csodákkal megrakodva. Kalózok jártak Avalon partjainál sárkányhajóikkal és rettegésben tartották a part menti vizeket, légiósok saruba bújtatott lába taposta a druidák szentélyeinek kőköreit. A hősök és szörnyetegek korában, amikor még a világ térképe televolt fehér foltokkal, amikor az ember még csak épp betette a lábát a fekete dzsungelekbe és az örök jég borította hegyek közé. A mesék lényei még elevenen izzottak a tábortüzek parazsában, a mágia fojtó füstje szállingózott a piramisok csúcsáról, egy olyan kor, amiben az igazi kalandorok születtek!
W: Az igazi kalandorok, mint Antares Knuckles.
Élete 31. évében járt, duzzadt az erőtől, sok csatában vett részt már, amikben saját népe oldalán harcolt, rengeteg emberéletet kioltott, a népe védelméért bármire hajlandó volt, ám sajnálatos módon, népe majdhogynem kihalt, mert egyszer olyan erők támadtak rájuk, amire ő sem volt felkészülve, csak lélekjelenlétének és erejének köszönhette, hogy túlélte a támadást. Egy újabb számára ismeretlen civilizáció támadt a falujára, rengeteg katonával, szörnyekkel, és a csata forgatagában elkeveredett népétől, és bár sok embert és szörnyet elpusztított akkor, túl messzire került, ezért minél rövidebb úton vissza akart jutni a faluhoz, hogy segíthessen, rövid úton vissza is került, ám sajnálatos módon csak a falu maradványait találta ott, természetesen ezért féktelen düh támadt benne, de ez már nem volt elég.
Azóta ez a civilizáció uralja a vidéket. Ő remeteként él ott, néha,ha egy-két portyázó csapat megtalálja, nem marad hírmondójuk sem, ám ő egyedül kevés ahhoz, hogy megtörje az uralmukat, és ez a magány közönyössé is tette. Éppen ezért, amikor történetünk kezdődik, épp arra lesz figyelmes egy kora hajnali órán, amikor már elég világos van, hogy az ellenséges civilizáció egy osztaga kerget egy szerencsétlent, akinek a ruházata alapján egy szomszéd nép emberére gyanakszik. Barátságos nép volt, egyetértés honolt a törzse és köztük, amikor még meg volt a falva, ám az uralomátvétel után róluk sem hallott szinte semmit. Néha egy-egy ilyen maihoz hasonló eseménynek volt szemtanúja, ám őt ez nem érdekelte, hiszen megcsömörlött és a saját dolga érdekelte csak. Ám ezen a hajnalon valami más volt, most úgy érezte, hogy segítenie kell, ő sem tudja miért, de a szerencsétlen védelmére sietett.
O: A sátáni horda fegyvereiket rázva üldözte a szerencsétlen falusit egyenesen egy völgykatlan felé, melyről Knuckles tudta, hogy zsákutcába torkollik. Nem járt arra semmi élő, csupán megfáradt utazók széltől fehérre csiszolt csontjai hirdették, hogy nem ajánlatos ide betennie a lábát semminek, ami melegvérű. Az üldözött nyílván ismerte azokat a mendemondákat, amiket a kanyon gonosz szellemeiről meséltek az öregek a tűz mellett, de a helyfoglaló új nép szarvas-sisakos katonái számára nem volt ez egyéb egy csapdánál ahová beszoríthatják áldozatukat. A démoni alakok vértezetén láncok csörögtek, végeiken emberi koponyák lógtak, kezükben kétélű kard, az a fajta penge, ami kevés időt tölt a hüvelyében, szomjazik a vérre. Antares Knuckles ledobta magáról szarvasbőr köpenyét és félmeztelenül, duzzadó izmait kinyújtózván felállt rejtekhelyéről. Letört egy méretes ágat, ami a kezében a titánok buzogányává változott, a napfény megcsillant bronzos bőrén, ahogy a sűrűségbe vetette magát és a haramiák után eredt. Nem tartott sokáig, míg elérte a kanyon száját, ezután fegyverét két kézre fogva a sziklák közt messze bent járó ellenség után lopakodott.
W: Tudta, hogy ha még hasznosan akar cselekedni, akkor sietnie kell, persze minél halkabban kell közlekednie. Hosszú évek erdőben, sziklákon és egyéb terepformákon történő harcolás, bujkálás, lopakodás eredményeként viszonylag gyorsan sikerült odaérnie a támadó csapat közelébe. A horda körbeállta az addigra rettenetesen elfáradt menekülő embert, ám nem úgy tűnt, hogy mindenképpen végezni akarnak vele (legalábbis nem egyből), ugyanis a leendő áldozat nyakában lógott egy nyaklánc, arra mutogattak, és valószínűleg arról ordítoztak az Antares számára érthetetlen nyelvükön.
- Erről majd megkérdezem, hogy miért akarják annyira tőle azt a nyakláncot - gondolta Antares, ugyanis győzelmében teljesen bizonyos volt, ez a csapat könnyed kargyakorlatot jelent számára, afféle gyakorlatot, ami izmai napi karbantartásához éppen elég. A támadók már egyre közelebb értek üldözöttjükhöz, nagy valószínűség szerint fegyvereiket is használták volna, ha magától nem adja oda szerencsétlen a tárgyat, ám erre nem került sor, fegyver ugyan került használatba, ám nem az övék. A meglepetés erejével rátámadt az ellenséges mini hadra, akik nem rendelkeztek lőfegyverekkel, ám ha rendelkeztek sem valószínű, hogy sokat értek volna vele, hiszen nagyon gyorsan lezajlott az egész, pár csapással átküldte a csapatot a túlvilágra, minden ütése rettenetesen pontos volt, és halálos. A napi testmozgás után elindult az üldözött felé, akit csak most volt ideje jobban szemrevételeznie, és kiderült, hogy egy nő, és ezt addig azért nem láthatta, mert csuklya borította arcát, testét meg hatalmas ruhák, a csuklya alól pedig csak a nyaklánc lógott ki. Az egyébként elég szemrevaló nő még mindig remegett, és Antaresről sem tudta teljes mértékben eldönteni, hogy barát-e vagy ellenség.
O: A férfi a porba dobta a véres cafatokkal és agyvelővel borított husángját és feltartott tenyérrel jelezte barátságos szándékát a nő felé. Az mintha megnyugodott volna, testében elernyedtek a megfeszített izmok és a fáradtságtól és a kimerüléstől aléltan zuhant Antares karjai közé. A férfi érezte a nő lágy domborulatait a ruha alatt és nem tudott elfojtani egy mosolyt. Ez a nap jól indult.
Vadállati ösztöneinek köszönhetően a kalandor meghallotta azt az apró neszt, amit a csontos ujjak csaptak a sziklán. Lefektette a nőt egy sziklára majd megpördülve farkasszemet nézett támadójával. A szörnyeteg úgy tűnt a kanyon egyik repedéséből bújt elő, szelvényezett testét egész hosszában moha és apró gombák borították, nyálkásan csillogó, zöldes páncélja alig látszódott ki a lerakódás alól. Csontos ujjai karmokban végződtek, ezekkel tartotta magát a sziklafal oldalában, fogakkal teli pofája kitárult és Antarest megcsapta a halál bűze. Az ezeréves álmából felébresztett lény leginkább egy óriási féregre hasonlított, olyanokra, amelyek a legendák szerint a Föld bőre alatt rágják annak húsát évezredek óta. Knuckles a pillanat tört része alatt cselekedett, megragadta az egyik halott katona kardját és a borzalom szeme közé hajította.
W: Csakis ez tűnt a legcélravezetőbb módnak, hiszen az egész testét páncél borította, kivéve a fejét. Küzdött már hasonló lénnyel, de az kisebb volt, és más színekben pompázott, már ha beszélhetünk pompáról. Ám legnagyobb meglepetésére a kard lepattant az állat fejéről, és ez természetesen minimális aggódással töltötte el Antarest, ám túl nagy kétségbe nem esett, tudta, hogy még egy lehetősége van, ám ehhez nagyon közel kell engednie magához a lényt, olyan közel, amennyire átlagos ember végképp nem engedné magához, bár egy átlagos ember olyan közel sem tudná magát a szörny mellett, mint Antares a kard eldobása előtt. A szörny fújtatva, üvöltve megindult hősünk felé, aki tudta, hogy itt a pillanat, felkapott egy lándzsát, és a végső pillanatban beleállította a szörny szájába, majd hátraugrott, hogy nehogy ráessen. A szörny belehalt sérülésébe.
O: Amint a tetem felé hajolt, Antares a világ királyának érezte magát, ellenségei a porban hevertek, megmentett egy gyönyörű nőt a kínhaláltól, aki reményei szerint megfelelő módon meg is fogja ezt majd hálálni és végzett egy förtelmes szörnnyel, amivel szemben nem sokaknak lett volna esélye. Büszkén kihúzta magát és harci kiáltást hallatott, úgy ahogy apjától, a vén „Gorillanyúzó” Knucklestól tanulta egykoron. Épp megvizsgálta volna az alélt lány nyakában függő medaliont, amikor kékes derengésre lett figyelmes jobboldalt. Egy hatalmas füstfal csapot a magasba és egy ezüst szegélyű ruha tűnt fel, benne egy aszott öregemberrel, aki szinte eltűnt a selyem ráncai közt.
Azzal Knuckles bilincsbe verve találta magát a rettegett Hasturi kobaltbánya egyik járatában, amit a pokol belének neveztek azon szerencsétlenek, akik valaha is megfordultak benne. De ne higgyétek, hogy belenyugodott a sorsába és a bürokraták döntésébe! De ez már egy másik kaland...
Utolsó kommentek